Építészet, kézművesség
A hajdani őrállók - a domborzati viszonyok, a völgyekben összegyűlő sok csapadék, és a védelmi célok miatt - dombok tetején, erdei tisztásokon alakították ki lakhelyüket. Ezek a házcsoportok az ún. szerek, melyek nevüket az ott élő családokról (Baksaszer, Siskaszer), valamilyen mesterségről (pl. Kovácsszer) vagy elhelyezkedésükről (Keleti szer, Felsőszer) kapták. Általában 2-8 szer együtt alkotott egy települést - így jött létre a sajátos, az Őrségre jellemző szeres településszerkezet.
A sok erdőnek köszönhetően az építkezés alapanyaga a fa volt. A ház alapjai a földre helyezett erős tölgyfagerendák voltak, a csapos boronafal gerendavégeit fecskefark-szerűen illesztették össze. Ezeket a boronafalú házakat kívül-belül két rétegben sározták. A ház fedelét rozsszalmával - zsúppal - borították, vagy fazsindellyel. Az ablakok kezdetben kicsik voltak, kevés fényt eresztettek be.
Az épületeket - a háló, főzőhelység, sufni, ólak rangsorában - a vonalas építkezés jellemezte, és minden helyiségnek külön bejárata volt a szabadból. Az időjárás miatt később fentről védett, de elöl nyílt átjárót, tornácot létesítettek. Terjedelmesebb gazdaságnál, és ahol a birtok nagysága és felszíne engedélyezte, az istállót és a csűrt a lakórész hátsó blokkjába, arra merőlegesen szerelték; az U-alakú ház harmadik oldalára pedig az ólak kerültek. Így jött létre a rendhagyó, ún. kerített ház.
A 19. sz. vége felé elterjedt a téglaépítkezés, eleinte a helyben fellelhető agyagnak köszönhetően házilagos téglaégetéssel. Ekkor épültek a különleges, rövid tornácú, ún. "kódisállásos" házak. Az építménynek ez az egysége a nevét az itt éjszakázó, vagy csak az esőt megváró vándorokról, koldusokról - "kódisokról" kapta. A tetőfedés anyaga a cserép lett.
Az őrségi telkek jellegzetes épületei voltak az élelmiszerek és a gabona tárolásra szolgáló kástuk, valamint a falazott téglapilléreken, lábakon álló, deszkázott falú szénatároló lábaspajták.
A házakban eleinte a konyha kémény nélküli, ún. füstös konyha volt, ahol a füstkivezető az ajtó felett lévő kis nyílás volt, melyet deszkalappal nyitottak és zártak. A konyhákat félig szobának is használták - két ágy minden konyhában volt, az öregeknek, és asztalágy a gyerekeknek. A füstös konyha után főzésre, sütésre sparheltet szereltek be a kemence mellé, majd a szinte fél konyhát betöltő, mennyezetig érő, egybeépített, kombinált kemence-sütő-tűzhelyeket építettek, melyek zárt kéményhez kapcsolódtak.
A szobában 3-4 ágy, valamint a ruhanemű tárolására szolgáló ládák voltak, a helyiség ablakos sarkában pedig asztal - először karfátlan, majd karfás - fapadokkal. A szoba falán lévő hosszú, díszes, faragott tányértartón dísztányérok, díszpoharak voltak. A szobába szögletes, ill. hengeres formájú cserépkályhát építettek.
Az Őrség népi építészetének ereklyéit főként a skanzenként üzemelő, szalafői Pityerszeren szemlélhetjük meg, de majdhogynem minden faluban találhatunk egy-egy tájházat, helytörténeti összeállítást.
Az Őrségben a tradicionális mesterségek közül - a kiváló alapanyagot biztosító agyagos talajnak köszönhetően - talán a legjelentősebb a fazekasság. A gödörházi, veleméri, magyarszombatfai gerencsérek portékáikat távolabbi vidékekre is szállították, melyeket aztán terményekre, gabonára váltottak. A főzésre használt cserépedények, köcsögök, tepsik, lábasok, fazekak, tányérok hagyományos, őrségi színű mázakkal: sötétzölddel, barnával készültek. Ez a mesterség az Őrségben mai napig fennmaradt, idősek és fiatalok egyaránt gyakorolják.
A nagy kiterjedésű erdőkből adódóan virágzott még a fafaragás, az asztalosság is. A fűzvesszőkből kosarat fontak; rozsszalmából pedig különböző formájú és méretű tárolóedényeket, szakajtókat: ún. kópicokat készítettek, melyekben szárazterményeket tartottak. Németh Vilmos (Szalafő, Templomszer) napjainkban is végez kópickötést.
